|
Témaindító hozzászólás
|
2005.08.12. 00:22 - |
A sziklák igen messze esnek a barlangtól, csak tapasztalt, az erdőt jól ismerő farkasok találnak el ide. Az idősebbek ide járnak pihenni... Nem is ok nélkül. Ha kiállsz az egyik sziklára, lehunyod a szemed, a szellő belekap a bundádba, úgy érezheted magad, mintha repülnél... Alattad hosszú, végeláthatatlan kékség terül el... Az óceán.
|
[383-364] [363-344] [343-324] [323-304] [303-284] [283-264] [263-244] [243-224] [223-204] [203-184] [183-164] [163-144] [143-124] [123-104] [103-84] [83-64] [63-44] [43-24] [23-4] [3-1]
*Csak fekszik ott hosszú órákig... Semmi kedve felkelni. Gondolatok nélkül, elernyedt tagokkal, magatehetetlenül elterülve próbál örökre elaludni... Csupán lassú szuszogása jelzi, hogy él még. Esőcsepp koppan az orrára, majd szép lassan teljesen elázik, bundája csatakosan és sárosan tapad a bőrére, lehunyja szemét, hogy erre se kelljen figyelnie. Hirtelen, minden átmenet nélkül gondolataiba férkőzik egy kép... Észre sem veszi, hogy elaludt...*Shiro...*Rhaido oly hőn szeretett hangjára szíve megtelik melegséggel, ahogy álmában, a valóságban is legördül egy könnycsepp arcán...*Rhaido*suttogja elgyengülten, hozzádörgöli a fejét... Ismét érzi az édes illatot, Rhaido szőrének kellemes puhaságát...*Hogy nézel ki, kedves?*öleli át fejével Rhaido, kedvesen tisztogatni kezdi*Ne haragudj... De nekem Neko fontosabb mindennél...
Jaj, Rhaido... Nekem is...*hangja kissé erősödött, még mindig lehunyja szemét, majd mikor kinyitja ismét régi fényében csillog...*Annyira hiányzol...
Légy erős, kedves... Ne értem... Vagy magad miatt... Nekoért.
 |
*Bátor végre elért ide és érzi a dicső Rhaido szagát majd visszamegy a barlanghoz de előtte orrá az égnek emeli és füleit hátracsapja és vonítanikezdett*
|
*Ahogy árnyalakja megjelenik a sziklákon feltámad a szél... Még mindig erőteljes és tiszteletet parancsoló, de ereje lassan elhagyja... Már csak árnyéke régi önmagának, tömött bundája csomókba ragadva, több harapásnyommal tarkítva... Elkeseredett szíve egyre kevésbé bírja már kiállni a tüskék kínzó döfködését... Ahogy lenéz a mélybe könny gyűlik szemeibe, mindenütt Rhaidot érzi, de sehol sem látja...*Rhaido!*kiáltja elkeseredve, orrát a magasba tartja, lehunyja szemeit*Rhaido... Miért hagytál egyedül? Nem bírom, Rhaido... Nem bírom... Egyedül nem megy... Nem tudok mindenütt ott lenni...*hangja elcsuklik, könnyei útnak indulnak, hogy apró pöttyöket hagyva a föld porában útjuk véget érjen*Te hogy csináltad, Rhaido?!*kiált fel ismét elkínzottan*Hogy tudtál mindig ott lenni, ha szükség volt rád? És most miért nem vagy itt...?*utolsó mondatát szinte csak suttogja, fáradtan összeroskad... Hangtalanul fekszik, csupán könnyei folynak megállíthatatlanul...*Miért nem vagy velem... |
*Végre eltelált a sziklákhoz.Tényleg olyan gyönyörűek voltak amilyennek mondták.Még lehetett érezni halványan a szagokat.Odament ahoz a sziklához ahol Rhadio vesztette életét.Lenéz a vízre*Miért kellett itthagynod minket?*Mondja mintha Rhadio lelkével beszélne*Nézd meg mi lett velünk kettéválik a falkád*Nem kap választ.Mélyen elkeseredve fekszik a sziklán~Miért történt így?~Egy lágy de mégis jéghideg szélfuvallat ütötte meg.Mintha Rhadio lelke lett volna benne és azt súgta volna hogy minden jobb lesz és ennek meg kellett történnie*
|
*Megérezte, hogy a barlangban összegyűlik a falka, ezért visszarohant a gyönyörű éjszakába a barlang felé.*
|
*Eléri a sziklákat. A szagok csak kavarodnak. A múlt gyászos eseményeit hordozza a levegő. Lenéz a földre, és meglát egy lábnyomot. Rhaido dicső lábnyoma. Tisztelte a farkast. És dicső kölykét is örökké tisztelni fogja. És mindig mellette fog tartani. Rhaido lábnyoma nagy és erőteljes. Erős karmai mélyen belevésődtek a földbe. De nem tette bele az ő kis mancsát Rhaido lábnyomába. Ő nem érdemli meg. Nem érezhet úgy sohasem Rhaido iránt, mint Neko. Az ő dicső apja. Majd előrelép a sziklapárkány végére. És lenéz a mélybe. Az óceán erőteljesen lemossa a partól a homokot. A víz a legerősebb. Mámorosan nézte az erőteljes hullámokat, ahogyan a partra csapódik. Gynyörű látvány... A hold szépségesen rávilágított az óceánra. Messzire elnyúlt a víz. A tücskök vég nélkül ciripeltek. Denevérek szálltak a hold előtt. Elcsodálkozott, hogy este milyen szép minden. A hold megszépít mindnt. Anyja azt mondta, hogy teliholdkor jöjjön el ide, mert akkor a hodl mindent megvilágít. Akkor érdemes vonítani. Majd hirtelen vonítást hallott a messziből. Ismerős vonítást. Majd még egy farkas vonított. Végül rádöbbent, hogy apja és bátyja vonítását hallja. Ő is válaszol. Örül a hangoknak. Családja még nincsen olyan messzire. Majd hárman egyszerre vonítanak, de anyja vonítását is lehet már hallani a tó felől. A család újra megtalálták egymást hangjukkal. A négy farkas egyzerre vonított. Csodálatos, és mámoros pillanat volt ez. Hope apró szíve melegséggel telt meg, amikor az egész családját hallotta egyszerre szólni. Ő sem hagyta abba. De amikor a vonítások abbamaradtak Hope sem szólt már. Érezte a természet csodályát, bályait, szomorúságait, és minden létezőt, ami csak van a földön...*
|
*Felállt, és még egyszer lenézett...nem látott semmit....Nem baj...Visszajövök később ~ gondolta. Később már itt leszel. Soha nem veszített el senkit, hogyan is tudhatná, mit jelent az, hogy nem látja többé? Bólintott, és befutott a fák közé*
|
*Eltelt egy óra is vagy még több...Csak ült a szikla szélén és eszébe jutott az az éjszaka, amikor az apjával itt voltak, kettesben. Mikor először vitte őt vadászni. Felállt, és felnézett az éppen felszökő holdra. Bánatosan az égnek emelte az orrát, füleit hátracsapta, és elkezdett vonítani....Várt, fülelt, hogy jön-e válasz....De nem jött. Csak a szél erősödött fel.* Azt ígérted, hogy mindig jönni fogsz, ha hívlak! *kiáltotta dacosan, miközben eleredtek a könnyei* Azt ígérted, hogy minidig itt leszel velem!!!! *a kis szíve hevesen vert* Azt ígérted...*a hangja elcsuklott és elkezdett zokogni...*
|
*Csak áll ott...és nézi tehetetlenül, ami történik...mintha minden lelassulna...a szarvas is lassítva érkezik, a szél is mintha csak lomhán simogatná...Az apja eltűnik a mélyben...Az utolsó szavai még keringenek az agyában. Nem is fogta föl, mi történt. Ez csak egy álom lehet. Igen...még mindig a barlangban fekszik, és csak álmodik...Erőt vesz magán, és odaugrik a sziklákhoz. Lenéz, de nem lát semmit. A hullámok sötéten nyaldossák a sziklákat...de nincs ott az apja. Leül, és vár, hátha előugrik valahonnan, és rá veti magát, meghúzza a fülét, amit annyira utált, de sose vetette volna a szemére. Várja, hogy előjöjjön a a háta mögül, és azt mondja: '..Itt vagyok, hercegnőm...' De nem történik semmi. Eltelt egy perc, aztán még egy... *
|
*Egy hatalmas testes szarvas csörtet ki a bozótosból, szemében düh, fújtatva keresi kicsinyét... Amint meglátja a földön fekve, ahogy egy koszos farkas lakmározik belőle... Utolsó reménye egy gyilkos martalékává vált... Elkeredett dühvel rohan a lakmározó felé, hogy szarvára tűzze, patái égtelen robajt csapnak, ahogy ütemes dobbannak a talajon... Egy pillanatra a paták dobogása eggyé vált Rhaido szívének ütemével... Az apa szinte gondolkodni sem tudott, mikor a szarvas elé vetette magát, hogy egyetlen hercegnőjét védelmezze... Az apának már nincs megállás, az aggancs elég lendülettel ruházza fel ahhoz, hogy elérje a sziklák szélét... A szarvas szinte azonnal követi őt, már képtelen megállni.... Rhaido csattanva érkezik meg a sziklák egy meredek részéhez, karmait belevájja a kövekbe, minden izmával azon van, hogy fenntartsa magát... Ekkor érzi meg korát... Lehunyja szemeit, motyogva erőlködik még, majd sóhajt...*Bocsáss meg, Shiro...*tör fel belőle utolsó lélegzetével, majd teljes testével ránehezedik az alágördülő kövekre... Elnyeli a mély...*
|
*Ijedten körbenéz, majd az apjára* MI ez, apa?
|
*Csillogó szemmel figyeli kicsinyét.~Imádom... Nála jobb örökös nem is lehetne... Én kicsi hercegnőm...~Ábrándozásából patadobogás ébreszti fel, oldalra pillant, orrát a magasba tartja, füleit rezegtetve keresi a zaj forrásának kilétét*
|
Nem volt könnyű...ezt beismerem...*nem mondott többet. Nem akarta, hogy az apja tudja, hányszor megremegett a lába a bokor alatt. Nagyot harapott a borjúba*
|
*Előtűnik a sűrűből alakja, szeméből már előre látni, hogy milyen büszke... Elismerően pillant a borjúra*Nagyszerű, Neko...*végigméri a borjút, majd Nekohoz dörgöli a fejét*Én sem csinálhattam volna jobban... Bár egy pillanatra azt hittem, hagyod elfutni... De tévedtem, és ennek csak örülni tudok. Kóstolj bele az első zsákmányodba, hercegnő... Élvezd ki az ízét...
|
*Szorítja fogaival a zsákmányt, élete első zsákmányát. Az egyik pata eltalálja, hirtelen éles fájdalom hasít a lapockájába. Egyetlen szerencséje, hogy a borjú már csak ernyedten kapálózott, különben a koponyáját is betörte volna. Kiszorítja belőle az utolsó szuszt is, és végre elengedi. Fáradtan és boldogan keresi tekintetével apját...*
|
| KM: *Az a rövidke idő... Utolsó másodpercei szinte örökkévalóságnak tűnnek... Szemei kitágulnak, még beszívja utolsó adag levegőjét... Majd felbőg, éles, mindent betöltő hangja átszeli az erdőt, közel sem olyan kis nyafka, védtelen hangon, mint mikor beütötte a fenekét... Utolsó sóhaja ez, utolsó kétségbeesett erőlködése a menekülésért... Az apró fogak tökéletesen rázáródnak légcsövére, hangja elcsuklik, vére kiserken... Küzd az életéért... Majd kapálózása csitulni kezd, szívdobbanása egyre távolibb zörejként hangzik fel mellkasában... Hirtelen mindennek végeszakad. A borjú nem moccan többé, szemeibe egy örökkévalóságra belerögződik gyilkosának képe...* |
*Villogó tekintetében nincs egy csepp szánalom sem. A farkas ragadozó, aki nem kedvtelésből ont vért, hanem egy ősi törvényt követ: Falj, vagy felfalnak, Ölj vagy megölnek. Minden idegszálával a zsákmányt figyeli, és próbál elugrálni a lecsapódó paták elől. Megfeszíti combjait, és elrugaszkodik. Egyenesen a borjú torka felé...*
|
KM: *Kapálózva próbál talpraállni, éles patáival igyekszik távol tartani magától Nekot... Könyörgő, ijedt, kétségbeesett tekintettel követi a közeledő Végzet útját...* |
~Itt az idő..Jobb lehetőségről nem is álmodhatnék~ *gondolta, és előugrott rejtekéből. Vicsorogva, hátracsapott fülekkel közelített, a szíve hevesen vert, és az izmait megfeszítette, hogy rávethesse magát a borjú védtelen nyakára*
|
| KM: *Ahogy pillantása a Nekot takaró növényzetre esik, kissé félrebillenti a fejét... A ragadozó képe ugrik fel benne, a kép, melyet születésével örökölt... Amitől rettegni kell... Ijedten hátrahőköl, majd elbotlik egy kiálló gyökérben és a fenekére puffan... Keservesen felbőg, próbál talpra kecmeregni, de csak ront a helyzetén...* |
[383-364] [363-344] [343-324] [323-304] [303-284] [283-264] [263-244] [243-224] [223-204] [203-184] [183-164] [163-144] [143-124] [123-104] [103-84] [83-64] [63-44] [43-24] [23-4] [3-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
