|
Témaindító hozzászólás
|
2005.11.02. 20:57 - |
Magányos fa, melynek tövében el lehet vonulni nap erős sugarai elől, vagy eső idején... Azonban ez sem óv meg mindentől. A legjobb helyeket olykor kemény harcok árán lehet megszerezni...
|
[91-72] [71-52] [51-32] [31-12] [11-1]
*Hát igen..a hím rajta fekszik és tisztogatni kezdi,mire neki esze ágában sincsen Valdót lerúgni magából..Elég csapzott a bundája,épp itt az ideje,helyretenni..fejét gondosan felemeli,hogy a kis virgonc rendesen hozzáférjen a nyakához és megremeg az egész testében..nem a fájdalom..nem a fáradtság..Ő maga sem tudja..nem is érti...szíve hevesen dobog..szinte már a torkában..szemei vidáman csillognak,majd mikor...elhangzik a varázslatos szó,amiről már annyit álmodott,hogy mondják neki,mosolyogva ismételné,bizonyítván,hogy ő is szereti Valdót,de mintha misem történt volna az lepattan róla és a környékkel foglalkozik és száján nem jöhet ki hang...csak fejét dönti félre,hogy mitörtént..majd felpattan és a fenekén ül tovább és körbenéz..szóhoz sem jut..aztán valdó után iramodik...*
|
*Nyelvét kidugva szájából nézi a mellette loholó nőstényt, ám amint az elrugaszkodik, eléggé ledöbben. Kiugorhatna, talán, dehát minek hagyja, hogy veszítsen egy ilyen szépség? Alig van ideje végiggondolni, álmodozását egy puffanás szakítja félbe, amint a súly ránehezedik, és párat bukfencezve Zain köt ki. Ugyan az ő oldala vágódott előbb a fákhoz, neki nem hiányzott a bordájára mért ütés. Sokkal kényelmesebb így, a nőstényre nehezedve, mégha ő is nyert.. majd győzedelmeskedik másban 8). Ha Zai nem rúgja le magáról, bizony még elidőzik a szépségen, s nekilát a nyertes tisztogatásának. Gondosan nyalogatni kezdi a pofiját, a füle tövét, a nyakát, végül felemeli fejét* Szeretlek.. mindennél jobban.. *Halk suttogással mászik le a nőstényről, kirázva bundájából a koszt. Az előbbi szavakra ügyet sem vetve indul el, hogy körbeügethesse a fát* Érdekes hely..
|
*Mikor Valdó nyugtatgatja sokkal jobban érzi magát,sőt szinte megint tombol benne az energia,jó hogy ki nem ugrik a bundájából..*
-Verseny??csak vigyázz,hogy ne mennyed a szemedbe a por amit felverek majd előtted..-
*Ezzel sebes léptekkel,majd gyors futással indul meg Valdó után..apró lábai sebesen váltják egymást,s lassan a hím mellett üget,de ahhoz,hogy megelőzze kéne belé meg egy kis plusz energia..ami sajnos most nem rohan a segítségére és nem tehet mást,mint tartja az iramot és lohol valdó mellett.Mivel nem akar veszíteni csalásra adja a fejét ás egy rönkről elrugaszkodva Valdóra veti magát,így valószínűleg bukfenceznek néhányat a földön,egészen a fáig,melynek törzséhez Zai oldala vágódik előbb..hacsak a hím ki nem tért az ugrás elől..akkor csak Zaira fekszik a földön gurulva,és valószínüleg alul marad*
|
*Amint elhagyják a falka területét, érzi, Zaira jobban hozzá simul. Kihúzza magát, hisz akár az élete árán is megvédené a nőstényt. Óvatosan lehalad az ösvényeken, néha vetve egy-egy aggódó pillantást az "őrült" Zai-ra, amit talán ő is észre vehet. Az ismeretlen táj láttán megszeppen egy kicsit, bár eddig mindig magának kellett megvédeni saját magát.. elvégre nem rendelkezett sem bátyóval, sem.. az újabb gondolatokat ismét kirázza fejéből, felemelve fejét méri végig a fát. Nem figyel annyira rá, hogy császkál - e a környéken valaki vagy valami, teljesen lefoglalja az ismeretlen világ.. * Ne félj.. *Hajol Zai füléhez, lágyan suttogva bele. Szemei megcsillannak, ahogy hátrébb lép egyet, lendületet merítve* Versenyezzünk addig a kopár fáig! *Mellső két mancsa elszakad a földtől, hogy a hátsókból szerezve erőt el tudja lökni magát a földtől. Sebes vágtában indul meg a fa felé, mostmár nem hagyva el magát annyira, mint nemrégiben, remélve, hogy Zaira követi.. ha nem, hát mégnagyobb a dicsőség 8)*
|
*Zaira végül biccent,hogy mennyenek csak tovább,mert nem fogja feladni a harcot..különben is már jobban van,és a hímnek semmi köze ahhoz,hogy hogy van...szal magába tuszkolja ezeket a gondolatokat,de mikor Valdó hozzáér egy édes kis farkasvigyor jelenik meg pofáján és tovább Valdónak támaszkodva megy,nem mintha szüksége lenne rá..Majd érzi,hogy már nem a megszokott helyen vannak..új illatok mindenfelé..Farkasok szaga..ismeretleneké,majd egy nagy fát pillant meg és jobban Valdóhoz bújik..Tudja,hogy itt Shedan vagy Shadow már nem fogja megvédeni..*
|
*Miután új fészkében kipihente magát, úgy döntött. hogy ismét útra kél. Nem akart rögtön továbbvándorolni, inkább terepszemlét tartott. Első útja idevezetett, a kopár fához. A hó belepte, mint minden más fát is. De ez a fa magányosan állt... Einar is magányos volt... Ahogy mondani is szokták, magányos farkas... Az élet kegyetlenül elbánt vele, s most egyedül vándorolt hegyen-völgyön-pusztaságon keresztül. Lefeküdt a fa alá. Mintha kicsit megnyugtatta volna ez a tevékenység. Új erő szállta meg, közben rájött, hogy fázik is. A hidegtől éberebb lett, és úgy döntött megnézi magának a környéket. Feltápászkodott a hóból, és elindult a hegyek felé...*
|
*Méltóságteljes léptekkel közeledett a kopár fához. A dombon ruganyos, puha léptekkel ügetett fel, és megállt a tetején az emelkedőnek. Innen kényelmesen belátta "birodalmát". Orrából gomolyogva tört elő a pára. Ma különösen hűvös volt. Két parázsló szemével hunyorított, ahogy a feléledő szél az arcába csapott. Orrát feltartotta, próbálta kiolvasni belőle a jeleket. Sok idegen szagot érzett, hímeket is. Egy pillanatra eljátszott a gondolattal, hogy meglepi valamelyiküket a fészkeknél, és alaposan helyben hagyja....esetleg felszakítja a torkát...Aztán megrázta a fejét. Leült, dús bundája alatt is látszottak kidomborodó izmai, ahogy a hold ezüstös fénybe vonta sziluettjét. Felnézett az égre, és megannyi fénylő csillag nézett vissza rá. Eszébe jutott a nőstény, akit a hegyekben látott. Kicsit izgatottabb lett, fészkelődni kezdett a helyén. Majd felpattant, és eliramodott...a hegyek felé*
|
*Még mielőtt a fészkekben találna nyugalmat ellátogatott kedvenc helyére. A fa ágai, most érdekesen, zöld pöttyökben világítottak. A hím nem értette mi történik, de mikor közelebb lépett, észrevette, hogy megannyi szentjánosbogár telepedett a fára. Fáradtan lépett a fa törzséhez, és összeesett aladta. Kissé felkecmergett a kényelmetlen helzetből, és a holdat nézte. A szempár hosszan meredt a világító barátra, mely 2. értelme volt az életben. Virágszála kapta az első helyet, élete értelmének, utána régi, öreg barátja a hold jött. Majd utolsóként a fehér hó... Ez a három jelenség ma egyszerre jelentek meg. A hegytetőnél párjával együtt őrizte őket a hold, és küldte rájuk védelmező fátylát, a megannyi hópelyhet... Bár most csak a hó, meg a hold volt jelen, Pride mindig is a szívében lesz. Szájából mély sóhajtás tör elő. Kilélegzett lehellete aazonnal megfagyott a hidegben, és eggyévált a széllel. A szállingózó hópelyhek egymást kergették asötét égbe, amit a hold erős fénye világított meg. Majd a hím égnek emelte puha orrát. Résnyire nyitotta álkapcsait, és torkából mély hang tört elő. A vonítása egyre hangosabb lett, és bejárta az egész terület. Eggyévált a többi távoli vonítással, és az összes vonító farkassal együtt eggyévált az örökké fényesen ragyogó holddal. Ez a hang később abbamaradt. A farkas újra a valóságban volt, a mámor után. Izmait megfeszítve állt fel, és lassan indut a fészkek felé... Közben mosolyogva nézett a holdra, legjobb barátjára... A hold pedig vidáman világította meg a hímet. A farkas felgyorsította léteit ügetéssé, majd vágtázni kezdett, be a fák közé, és be a meleg fészkekbe, ahol párja is alszik...*
|
*A hó már nem hullot az égből. A földön is már csak foltokban volt az 1 cm-es puha kristály. A magányosan álló kopár fán sem díszelgett a csillogó dísz. Már csa pár ágon lehetett megpillantani a havat. Amilyen gyorsan jött, oly gyorsan el is futott a hóesés. Ám Fallen tudta, hogy ez még csak a kezdet volt. Nem is várta, hogy ilyen vékony hó sokáig megmarad a földön. De tudja, hogy a tél közepén már kegyetlenebb idők lesznek... A levegő már nem volt olyan vérfagyasztó hideg. A sötétedő tájban egy sötét árny tűnt fel. Szeme a földet kémlelte, bojhos farka pedig jobbra-balra himtázott. Majd amikor a fa közelébe ért felemelte fejét, és jól megnézte a magányos, és hatalmas fát. Majd lomha testtartsása újra kiegyenesedettt, és immár oldalról egy karcsúbbnak tűnő árgy bandukolt. Lába már nem járt össze vissza, hanem kecsesebben emelte fel, és rakta a másik után. Mintha megmutatná az öreg fának, hogy ő sem olyan lomha, és ő is tud karcsúbb lenni, akárcsak a fa, amely a sötétedő táj homájában mégis karcsún emelkedett a felhők közé. A magányos farkas elérte a fa tövét, és fáradtan rogyott le. Az egész kecsesség egyszerre omlott össze, ahogy a test a fa törzyének csapódott. Majd az állat kicsit kényelmesebb pózba feküdt fel. Feje a fára meredt, ami most védelmezőn nyúltak az égbe, a farkas fölött. Aztán a fej a lenyugvó napra pillantott. Amint ment egyre lejjebb beborította a tájat a narancssárga fény. A naphoz közeli felhők alja olyan volt, mintha rózsaszínre festették volna be őket. Ám a farkas, és a fa sötét árny maradt a naplementében is. Miután az enyhén pislákoló nap apró fénye is elhagyta a tájat, még ott maradt egy darabig az őt körbevevő narancssárga ég, és a rózsaszín aljú felhők sokasága. Majd ez is elúszott, és az ég immár narancssárga helyett újra kék lett, de nem virító világoskék, hanem komor, esti sötétkék... A hold még váratott az érkezésre, és ebben a pillanatban sem a nap, sem a hold nem uralkodott a horizonton... Csak a szürkeség urallta az eget. A farkas végignézte ezt a jelenetet, és még sokáig a nap helyét nézte. Majd felemelte fejét a sötét égre, és a fa szétterjedő ágai alatt, majd torkából lágy, andalító dallam tört elő. Egy mély, ősi dallam... Orra az eget súrolta, és még sokáig hallatta énekét... De mikor újra kinyílt a sárga szempár, már csak régi barátját látta, a holdat. A fényes barát, melynek fénye nem hadja el a farkasokat, most erősen világított. Ám a táj még mindig sötét volt, de a hold adott egy kis fényt a fának, és az altta fekvő farkasnak is. Az állat még sokáig élvezte a hold erőt adó fényét, amely hívására tört utat az égen... Megfeszítette izmait és lábra állt. A farkas már sem kecseses, kihúzva magát, sem kókadtan indult végtelen útjára. Feje mostmár a hold felé nézett, és türelmesen, egyforma ütemben haladtak lábai, a hold felé...*
|
*A köd leereszkedett. A kihalt tájon csak a kopár, magányos fa emelkedett ki a tejszerű ködből. A fehér füstből álló kígyó körbe-körbe tekergett a domb aljában, melyen a fa állt, és egyre feljebb kúszott. Némán kezdte meghódítani a terepet. Egyedül a szél zavarta meg időről-időre, elérve ezzel, hogy a domb és a fa, mint egyetlen tiszta terület, szinte világítson az éjszakában. A szél újra élénkült, és a gomolygó ködből előlépett az éjszaka szülöttje, világító borostyán szemeivel. Könnyed ugrásokkal a dombon termett. Szétnézett, majd meglátta a messzeségben tornyosuló hegyet. Elégedetten bólintott.* ~Ez lesz a birodalmam~ *Akár egy felbőszült bika, orrából felcsapott leheletének gőze, és ahogy jött, hangtalan árnyékként, visszaburkolózott a ködbe, és elindult az áhított birodalma felé*
|
Magányos fa, melynek tövében el lehet vonulni nap erős sugarai elől, vagy eső idején... Azonban ez sem óv meg mindentől. A legjobb helyeket olykor kemény harcok árán lehet megszerezni...
|
[91-72] [71-52] [51-32] [31-12] [11-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
